Puppies from Üllő - Star Wars litter

2019-et írunk. Június 3. egy átlagos hétfői munkanapnak indult egy kis üzemorvosi vizsgálattal és egy délutáni csapatépítéssel fűszerezve. Ma is bedarált a mókus kerék...takarítás, jövés-menés, kezelések...stb. Gyanútlanul léptem ki a rendelő ajtaján, akkor még nem tudtam, hogy örökre megváltozik az életem.

Kolléganőm ül a recepción. Az arcán rögtön láttam, valamin nagyon rágódik. "Na mizu?"- lépek a pulthoz. Elmeséli, hogy épp most tette le a telefont. Üllőn az erdőben kidobtak 6 kutyakölyköt, még alig néhány naposak lehetnek a megtaláló szerint. Az ellátásukat megkezdték, és az egyik kölyköt egy ismerősük magához vette, de a megmaradt 5 kölyköt hosszú távon nem tudják vállalni. Tőlünk kértek segítséget, de le kellett mondani, mivel nálunk a gondik 5-kor végeznek, így a babákat nincs aki ellátná este 5 és másnap reggel 8 között, az pedig ilyenkor nagyon fontos, hiszen 2 óránként cumiznak, kakiltatni és pisiltetni kell őket. "Ki vállalná ezt?"-kérdezi. "Muszáj volt lemondanom"-sóhajt nagyot.

Nézek rá, próbálok jelezni a szememmel "...na szerinted ki?"-kérdezek vissza magamra célozva. "Hát ki?"-kérdez vissza. Nem akar hinni a fülének. 

"Hát ki...ÉN"-vágtam rá. Majd, mint apró gránátokat dobálják nekem, hogy mire kell számítanom. Nagyon nagy meló lesz, és óriási felelősség. De ekkor már hajthatatlan vagyok. Döntöttem. Akkor pedig már nincs visszaút. "Te aztán teljesen elvetemült vagy"-jött oldalról az egyik gondi reakciója.

Ment a visszahívás, leegyeztetésre kerültek a találka részletei. Kora délután már úton vagyunk Üllőre, ahol átvettük a maroknyi testbe zárt, ártatlan lelkeket, majd visszaindulunk az Állatszigetre. Megkezdjük az ellátásukat, megkapom az instrukciókat, hogy mégis mit kell tennem (életemben nem csináltam még ilyet), megkapom a felszerelést, ajánlatokat, hogy telefonáljak ha bármi van, akár éjszaka is.

Haza indulok. Kicsit összeszűkült a gyomrom, hiszen otthon még nem tudják, hogy reggel 3 kutyával jöttem el dolgozni, de most 8-cal tartok hazafelé. Amikor hazaérek, már mindenki otthon. A férjem kiveszi a boxot a kezemből és leteszi. Belenéz, majd vissza rám. "Ez meg mi?"-kérdezi mosolyogva. "Háááát ööööö az úgy volt.... szóval ők itt 5 kölyök kutyus, akik kb 2 naposak és elvállaltam, hogy felnevelem őket."- vallok színt.  "Nagyon cukik"-nyugtázza a helyzetet. A nyakába ugrom és megköszönöm. Hogy van nekem... Hogy ennyire elfogad, olyannak amilyen vagyok... Hogy elviseli mennyire kutyabolond vagyok... és még támogat is benne. 

Nos, így változott meg az életem egyik pillanatról a másikra. Így lett belőlem "Pót Gazdianyu"