Lucy's Diary- The beginning

2019. január 25. péntek:

Ma ugyanúgy ébredtem mint máskor, Szusival és a nem régiben hozzánk került tacsival. Nagyon vártam már, hogy az a jellegzetes reggeli zaj megcsapja a fülem. Az, ami a bejárat felől jön. Amikor ezt halljuk, mindenki őrült ujjongásban tör ki, mert azt jelenti, hogy megérkezett a gondozó. Még néhány percig csörömpöl a tálakkal. Ugrálva, fel-alá szaladgálva, csaholva figyeljük azt a leírhatatlan hangot, amikor a száraztáp belepereg a fém tálkába. Hmmm. Már attól összeszalad a nyál a számban, hogy beszélek róla. Aztán a pillanat, amikor megpillantom a gondozó arcát a ajtó rácsain keresztül... leírhatatlan. 

Ekkor még nem tudtam, hogy ez a nap, teljesen más, mint a többi...

Reggeli után a gondozónk ugyanúgy összeszedte a kiürült tálakat, mint máskor, majd elindult körbe a külső részen, ahol levegőzni és elméletileg könnyíteni szoktunk magunkon. Hozza azokat a mindenféle fura eszközöket és elvarázsolja onnan, amit az éjszaka és a reggeli után termeltünk. Utána mindig olyan finom tisztaság illat van. Nagyon szeretem. Főleg, hogy utána jön és a "szobánkat" is kitakarítja, friss vizet kapunk. Bár elmondani nem tudjuk a gondozóknak, de mindig nagyon hálásak vagyunk érte, hogy így gondoskodnak rólunk. Nekünk nincs családunk. Nekünk csak ők vannak, valamint az önkéntesek és a látogatók, akik eljönnek hozzánk. Sajnos Nekem személy szerint csak a gondozók vannak, mert a korábban már említett viselkedési problémám miatt engem nem tudnak kivinni sétálni. Úgy irigylem a többieket, akik tudnak menni. Olyan boldogan jönnek vissza. De egyszerűen nem tudok mit tenni... hozzák a pórázt, meglátom és végem van. Nem is tudom mit csinálok. Pedig annyira szeretnék jó kutya lenni.

Itt jön a fordulat, Ugyanis azt mondtam, ez a nap teljesen más, mégis eddig arról beszéltem, hogy mi volt ugyanaz. KÉPZELD! Ma felvillant egy reménysugár. Esélyt kaptam, hogy valóra váljon az álmom. Teltek múltak az órák és egyszer csak megjelent az az új gondozó, akiről már talán meséltem az előző bejegyzésemben. Tudod.. aki rögtön szerelmes lett. Kicsit megsimizett. Nagyon jól esett, de aztán elővarázsolt egy rohadt pórázt. Érdekes, mert most valahogy nem azonnal jött az a rossz érzés, valahogy megnyugtatott a személye, a jelenléte. Szépen ki tudtam vele sétálni a bejáratig, de ott megint rámtört az a hülye érzés és csak szét akartam tépni a pórázt. Ő azonban nem hagyta rám és magával vitt sétálni. Én a kapuig töretlenül rángattam ezt a rémséget, de nem tudtam szabadulni. Rita viszont nagyon türelmes volt velem. Végig nyugodt, kedves hangon beszélt hozzám, nem hagyott cserben, nem mondott le rólam. Eljutottunk a kapuig és rávett, hogy kimenjek rajta. Sétálni mentünk...