Lucy's Diary- I introduce myself

Szia! 

Lucy vagyok, egy 1,5 éves tüneményes lányka, oltási könyvem szerint mopsz-fox terrier keverék. A gazdim 2018. október 5-én vitt be a Rex Kutyaotthon Alapítványhoz, mert ő külföldre költözött és nem tudott magával vinni. Igazi kis energiabomba vagyok. Kis termetem ellenére, hatalmas a mozgásigényem. Ez tök úgy hangzik, mint teljesen szokványos menhelyi kutyus élete, ugye? Joggal merülhet fel benned a kérdés ezek után, hogy akkor miért is kellene követned a történetemet, melyet napló formájában fogok Veled megosztani. Mert garantáltan nem fogsz unatkozni. Hogy miért? Mert a java csak ezután jön.

Menhelyre kerülésem után engem is elkezdtek hozzászoktatni a napi rutinhoz, melynek az is a része, hogy ha jönnek az önkéntesek, akkor minden lakót, akit csak lehet kiengednek sétálni. Pórázon. Na itt kezdődik az izgi rész... amikor rám akarták adni a pórázt, mintha belém bújt volna a kisördög. Nem tudom mi történt. Egyszerűen elveszítettem az önkontrollt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy el akarom kapni és szét akarom tépni. Annyira elveszítem ilyenkor a kontrollt, hogy ha véletlenül kiejtem a számból a pórázt, teljesen mindegy mi akad a szám közelébe azt elkapom és tépni kezdem. BÁRMIT! Akár a vezetőm nadrágja szárát, akár a látogató táskáján fityegő kis csüngőt, vagy a gondozóm kezében lévő előzőleg összeszedett zacskó kakit. BÁRMIT! ÉRTED? BÁRMIT!

Emiatt a viselkedés zavarom miatt nem tudtak kiengedni sétálni, csak fel alá mászkáltam a kennelben, ami persze az óriási mozgásigényem miatt elég kellemetlen volt. Annak ellenére is, hogy a menhelyen aztán tényleg mindent megtettek, amire lehetőség adódott. Egy-egy gondozó foglalkozott velem, de sajnos a napi tennivalók mellett erre nem sok idő jutott. Van egy program, ahol a hozzám hasonló problémás, viselkedés zavaros kutyusokkal foglalkoznak az önkéntesek, szakember felügyelete mellett. Ebben a programban én is részt vettem több-kevesebb sikerrel.

Teltek múltak a napok és 2019. januárja meghozta a reménysugarat számomra. Jött egy új gondozó, aki szinte első látásra szerelmes lett belém - megjegyzem nem csodálom, amilyen imádni való képem van. Ő meló mellett kutyakiképző tanfolyamra is jár, így nem "csupán" szerelem, de kihívás is lettem a számára. Megfogadta: "ha beledöglik is rendes kutyát farag belőlem", mert szeretné, ha nekem is esélyem lenne egy boldog családban leélt életre. (Ugyanis már volt jelentkező, aki szeretett volna örökbefogadni, de a pórázos balhé miatt végül mégsem vittek haza). Megbeszélte hát a családdal, és miután otthon támogatták a dolgot, megszervezte az első találkozót a saját kutyusokkal. Mivel minden rendben ment, ezért azonnal haza is vitt, hogy megkezdje az intenzív, minden napos kiképzésemet.

Erről a kalandokban gazdag időszakról olvashattok majd a napló bejegyzéseimben. Megismerhetitek fejlődésem történetét, az eszközöket, ötleteket, mellyel ideiglenes gazdim próbálkozik és remélem a happy enddel végződő lezárást, amikor is arról írhatok, hogy szerető családra leltem és megkezdhetem boldog kutyaéletem.