Lucy's Diary: It felt so good

Képzeljétek! A napokban anya olyan visszajelzéseket kapott velem kapcsolatban, amitől nagyon büszke lett rám. Ott voltam és hallottam. Nekem is jól esett, amit mondtak, ezért muszáj vagyok kiírni magamból.

Egyszer volt, hol nem volt egy.... jah várj! Ez nem az a sztori :) Szóval, amikor még a menhelyen tengettem napjaim, vártam az álomgazdi eljövetelét, járt nálunk egy kutyák viselkedésével foglalkozó szakértő. Mindig neki mutatják meg az olyan kutyákat, akikkel valamilyen formában baj van. Mint azt már tudjátok, nekem ugye akadtak kibékíthetetlen konfliktusaim a pórázzal, így nem tudtak kiadni sétálni, valamint - ami még ennél is nagyobb baj - a gazdisodásom is veszélyben volt. Mert, hát ugye kinek kell egy bolond kutya, aki tépi a pórázt és őrjöng folyamatosan. Így, engem is megmutattak a szakértőnek, aki megfigyelt, majd meghozta az ítéletet. Gyenge az idegrendszerem, ezért kezelhetetlen vagyok. Nagyon sok, nagyon kemény munkával lehet talán javítani valamit az állapotomon, de hát...

Igazából már a belépőmet elszúrtam, mert amikor Zsani (anya kolléganője, aki szintén gondozó) megpróbált kihozni, hogy a szakértő tudjon velem foglalkozni, én iszonyatos őrjöngésbe kezdtem. Ha éppen nem a pórázt téptem, akkor Zsani pulcsiján, vagy a nadrágja szárán csüngtem és téptem. El is szakítottam a ruháját :( - ezúton is elnézést kérek! De nagyon megijedtem. Először elhoztak otthonról, otthagytak egy tök idegen, rideg helyen, majd mire kezdem megszokni, ott is elkezdenek molesztálni, hogy meg akarnak fogni, pórázt akarnak rám rakni, el akarnak vinni. Nem igazán értettem mi történik velem. Össze voltam zavarodva, pánikoltam. És be kell vallanom, tényleg rosszak az idegeim. Lehet ennyi elég is volt a szakértőnek, mert az első benyomás nagyon fontos.

Na, de ne rágódjunk a múlton. Hála az égen valaki fentről értem küldte anyát, most már boldog tagja vagyok egy szerető családnak. Csak azért írtam le az előzményeket, hogy értsétek miért volt nagy szó, amit Zsani a napokban mondott a gazdimnak...

A karanténban dolgozott anya, mi pedig mint mindig ott voltunk vele egész nap. Zsani pedig, amikor végzett a munkájával, feljött segíteni a gazdinak, hogy ő is időben tudjon végezni a rengeteg munkával. Amikor bejött, én odamentem hozzá, megszagolgattam, hagytam magam megsimizni. Vittem neki labdát is, hogy játszunk. Teljesen el volt ájulva. Azt mondta, hogy ezt el sem hiszi. Először is: Megsimogatott úgy, hogy nem téptem le a kezét. Majd odaadtam neki a labdámat teljesen önszántamból - na jó, egy-egy alkalommal azért incselkedtem egy kicsit, de csak a játék kedvéért. DE! Nem morogtam, nem őrjöngtem és nem kaptam a keze felé, amikor el akarta venni a labdát. Azután pedig jött, amit végképp nem akart elhinni. Felágaskodtam a lábára - anélkül, hogy a ruháját kezdtem volna tépni! - majd hagytam magam ölbe venni, simizni, szeretgetni...ÉS! még puszikat is adtam neki.

Gyorsan meg is kérte anyát csináljon néhány képet, ahogy az ölében vagyok, mert el sem akarja hinni, hogy így megváltoztam, valamint büszkélkedni akar vele, milyen ügyes lettem. Sőt még meg is köszönte anyának, hogy megmentett és örökbefogadott, hogy nem hagyott elkallódni, a menhelyen lézengeni. Még azt is megengedte, hogy a naplómban megjelenjenek a képek. KÖSZÖNÖM :)

Anya nem nagyon ismert korábban. Amint meglátott, belém szeretett. Eltartott egy darabig mire leesett neki, és volt idő, amíg fennhangon híresztelte, hogy csak addig vagyok nála, amíg foglalkozik velem... én már akkor tudtam, hogy maradok. Megvolt az a bizonyos "megérkeztem" érzés. Amikor az ember kutyája érzi, hogy megtalálta a helyét a világban. Anya is érezte szerintem, csak próbált küzdeni :) Szóval, amikor a kollégái mondják neki, hogy rám sem lehet ismerni, vagy hogy mit csinált ezzel a kutyával, el sem hiszik mennyire megváltoztam, akkor mindig büszkén rám néz és szeretettel mosolyog rám. Én pedig ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok :)